Nemzeti Nőnevelés 1894. 15. évf., 9. füzet (november)

Elsárgult régi tanítónői oklevél került nem régen a kezembe, Budapesten 1856-ban, német nyelven volt kiállítva, a császári királyi tanácsos aláírásával megerősítve. Milyen könnyű is volt akkor a diplomához jutni! Mindössze három hónapi tanulás után, okleveles tanítónő lehetett mindenki. És ez alatt a rövid három hónap alatt el lehetett sajátítani a nevelés, oktatás és iskolai fegyelem alapelveit, a német és magyar olvasást, nyelvtant, fogalmazást, számtant és szépírást. Csak ennyit követeltek ezelőtt 40 évvel egy okleveles tanítónőtől. Nem sok ugyan az egész, de még ez a kevés tudomány is milyen tökéletlen lehetett, csupán csak három havi tanulás és gyakorlat után. Ez a régi oklevél a gondolatok egész raját támasztotta bennem, s önkénytelenül is összehasonlítást tettem az akkori s a mai viszonyok között. Milyen nagyot fordult azóta a világ kereke! Hiszen ma már az elemi iskolásgyermeknek is többet és többfélét kell tanulnia, hogy mint kellett akkor — hogy oklevelét megszerezhesse — egy tanítónőnek. S hány növendékleányka jár ma az eleminél magasabb tanfolyamokba, polgári és felsőbb leányiskolákba, tanítónői, ipari és kereskedelmi képzőintézetekbe, s mint hódít tért a leányok nevelésében is mind jobban a nyilvános iskoláztatás. Hová lettek nagyanyáink nevelési elvei s a leányok rendszeres oktatásától való irtózatuk? Felmagasztosult érzéssel adok hálát Istennek a mai megváltozott viszonyokért, mert érzem a tudás felemelő, boldogító hatását, s mint még boldogítóbb érzés tölti el lelkemet az az élvezet, melyet az ismereteknek, a szép és jó ismeretének mások lelkébe való átültetése gerjeszt mi bennünk. A régi oklevélről eszembe jut a régi tanítónő is. Látom a mint szegényes iskolájában, az akkori leányiskolák legfőbb ismeretére, a kötésre tanítja kis tanítványait; tanítja mellékesen irni és olvasni is. De mennyit fárad, míg valami eredményt felmutathat ! Sok tapasztalás és gyakorlás árán szerezheti meg csak a kellő ügyességet az ismeretek közlésére. S még a leghivatottabbak is — mert csak az önfentartás nehéz gondjai szorították a legtöbbet a tanítói pályára — mennyit, de mennyit szenvednek a kicsinylés, lenézés, mellőzés miatt! Ma már több pálya is áll nyitva a nőknek; az ipar, kereskedés számos ágában s némely kis hivatalban tisztességesen megkeresheti az önerejére utalt nő kenyerét. Nem kénytelen tanítónő lenni, ha hivatásszeretet nem sarkalja. Ha tanítónővé lesz, sok tanulás és fáradság árán lesz azzá, de azzal a tudattal foglalhatja el helyét, hogy az elvállalt kötelességek teljesítésére kellőképpen előkészülve, nem kísérletez évekig, de világosan és határozottan megjelölt úton haladva, könnyebben és hamarább czélját érheti. Hosszú ós lassú átalakuláson ment át azóta társadalmunk és azon mentek át tanügyi viszonyaink is, míg ide jutottunk. Tanügyi viszonyaink átalakulása az utolsó évtizedekben azonban rohamosabb volt; nagy lökést adott azoknak az 1868-iki népoktatási törvény. E törvény alkotója, a szó legnemesebb értelmében szabadelvű báró Eötvös József, megnyitotta a nőknek a különböző fokozatú leányiskolák ajtajait, s ma már a legzsengébb korú gyermek szívébe, úgymint a mint serdülő leányok fogékony lelkébe művelt, hivtásuk szeretetének ihletétől áthatott tanítónők ültethetik a hasznos ismeretek és nemes érzelmek virágait.