Nemzeti Nőnevelés 1906. 27. évf., 9-10. füzet (november-december)

Néhány évvel ezelőtt műcsarnokunkban egy szobormű volt, látható, mely olyan eltörölhetetlenül vésődött emlékezetembe, hogy még most is lelki szemem előtt áll, még most is azt a mély megindulást kelti bennem, mint akkor, mikor először megpillantottam. Kápolnaszerű mennyezet alatt, melynek párkányán tövises füzér fut végig, űl isteni fönségében Mária, Magyarország nagyasszonya; jobbra-balra tőle azok, kiket a magyar századok óta szentjeinek nevez : Szent István, aki nemzetünket európaivá tette s evvel megmentette az elpusztulástól; mögötte Szent Gellért, aki vértanúhalállal pecsételte meg isteni munkálkodását; a másik oldalon, vállal magasb a többinél, Szent László, a keresztény középkor legnagyobb magyar lovagja és Szent Imre, a két istennek áldozó és véreskezű Géza fejedelem unokája, akitől a szeretet vallásának buzgalma fosztotta meg az atyát, a királyt és a nemzetet. Közvetlenül a Mária trónusa előtt áll az Árpád-ház két nőszentje : Boldog Margit, a királyi szűz, az önfeláldozás példaképe és Szent Erzsébet, a szegényeknek jóságos pártfogója. Máriának és a szenteknek tekintete a trónus előtti lépcsőre irányul, hol egy királynői alak áll; mozdulata mutatja, hogy fölfelé való haladtában megállóit és visszafelé fordulva az előtte térdelő angyalnak adja át a töviskoronát, melyet fejéről levett volt. Mária üdvözlő kézmozdulattal fogadja, Boldog Margit liliomot nyújt feléje, Szent Erzsébet pedig rózsáiból vesz, hogy az érkezőnek adja. Az a fönséges alak Erzsébet királynő, kinek arcán a szenvedés kifejezése, a megdicsőülés magasztos derűjévé válik ; ő az, kit a magyar szentek társaságukba fogadnak.