Nemzeti Nőnevelés 1913. 34. évf. 2-3. füzet (február-március)

«Lesz-e gyümölcs a fán, Melynek nincs virága ?» A megdöbbenés és az irtózat hányszor járja át szivünket, ha a napilapok hasábjain 16—18—20 éves ifjú barátaink gyászos végéről olvasunk. Öngyilkos fiúkról, kiket kevéssel előbb még életörömökkel telt szívűeknek hittünk, kiket mint szüleiknek boldogító reményét, a haza jobb jövőjének zálogát szerettünk s mindannyiunk drága kincsének tekintettünk ! A pisztolydörrenés megremegtet s megdöbbenésünknél csak gyászunk és bánatunk nagyobb, meg az a kínos szánalom, melyet a lesújtott szülők iránt érezünk. Majd a kételkedés zaklató érzése szállja meg szívünket. Mit ér az a mindenhatónak hitt anyai szeretet, ha nem tudta őket megtartani az életnek, mit ér a szülők nevelő gondja, mit kitűnő iskoláink oktató művészete, ha az élet megbecsülésére, az élet szeretetére nem tudja megtanítani ? A morálpedagógiai kongresszusok ismételten foglalkoznak e kérdéssel és az orvosszerek, amiket ajánlanak, mind-mind hatástalanoknak bizonyulnak. Mert nem csak a vallástalanságban nevekedett, nem csak a züllött családi viszonyok között élő, nem csak a nehezen és kínosan tanuló s haladása miatt kétségbeesett ifjak oltják ki oly könnyelműen életüket, mintha csak egy hitvány mécsest fújnának el: a legvallásosabb érzésű, a legszeretettebb, legjobb tanulók között is, kiknek édes meleg fészek az otthonuk, példás életű szülők a védelmezőjük, azok között is pusztít az öngyilkosság mételye, azok is gyakran gyászba borítják a legszeretettebb anyát, a legtiszteletreméltóbb családot. E lapokon, ahol a leányok okos, célszerű neveléséről, és a lap céljához képest leginkább erről esik szó, alig merem felvetni ezeket a nehéz, ezeket a keserű kérdéseket. Miért, hogy fiaink nem becsülik meg életüket, mi kelt bennük életundort, mi töri meg idő előtt szívüket, miért vesztik el a jobb jövő reményét, mikor még alig volt alkalmuk a szenvedésre, mikor még alig ismerik a küzdelmekkel és örömekkel váltakozó életet? Mert kétségtelen, nem a küzdelmek között, a szegénységben, nélkülözések között felnőtt fiúk lesznek a kétségbeesés martalékává. Ezek erejét az élet bajaival való mindennapi szembenézés mintha megedzené. Hiszen nem ritka eset, hogy a gyermek- és ifjúkor nélkülözésekkel teljes évei után pompásan fejlődött ifjú tehetségek törnek a magasba, s érnek el kitartó munka árán nem is álmodott dicsőséget, vagyont, pozíciót, míg a fényes körülmények közé helyezett s a szülők társadalmi állásánál fogva is szerepvivésre nevelt ifjak a jelentéktelenség homokjába temetkeznek vagy idő előtt letörnek, életükkel, jövőjükkel könyörtelenül szakítanak. Hihetjük-e, hogy a nevelés csődjét jelenti ez? Vagy oly viharok tépték meg az érzékeny szívűek lelki békéjét, melyet csak a halál hideg csókjával lehetett lecsillapítani? Ki merne ezekre a kérdésekre felelni ? Ki merné mondani, hogy keménységgel, szigorúsággal a gyermek-örömök megvonásával tegyétek tűrővé a lelket, hogy elbírja a megpróbáltatásokat, mert hátha épen a keménység és szigorúság sebzi halálra gyermekünket? «Legyen a gyermek élete boldog és vidám, majd megtépi illúzióit úgyis az élet.» Nem ezzel mentegetjük-e magunk előtt is, ha talán kelleténél lágyabbak vagyunk? S vájjon keménység és lágyság olyan motivumai-e a nevelésnek, melyek ilyen végzetes nagy katasztrófát okozhatnak.