Nemzeti Nőnevelés 1914. 35. évf. 1-2. füzet (január-február)

Olyan jó volna megtalálni a szót, «Honunk szebblelkű . asszonyaihoz!» Talán ha sokan és teljes erővel keressük, és talán ha mi nők is komolyan hozzálátunk a kereséshez, meg is találjuk! Oh ha megihlethetném a szebblelkűek szivét! Ezer ós ezer gondolat hullámzik agyamban és az érzések árja megnő és tért keres! A mi hazánkról akarok szólani a mi asszonyainknak, a Nemzeti Nőnevelés olvasóinak és tényezőinek! És megjelennek előttem a nagyok, a költők és a bölcsek, akik nagyratartották őket, akik számtalanszor kifejezték, hogy a honleányok segítsége nélkül nem dolgozhatnak eredménnyel a honfiak! «Kezedben van a gyermek álmai Tündérvilága lelkes ifjúnak S a férfi boldogsága ! Játszani Ily drága kincsek nem adattanak! A kisdedeknek néma szája kér : Hogy adj nekik hazát, ne vondd meg azt, Áldás — vagy átok vár — válaszért, Határozz! és kimondtad sorsodat!» Ugy érezem — gyakran érezem ezt — hogy ismét ot állunk, hogy kimondjuk sorsunkat és vele a jövő nemzedék sorsát. Valami hiányzik a mi asszonyaink, leányaink lelkéből, törekvéseiből, munkájából! A közösség érzete, hogy egy közös otthonba tartozunk bele, hogy haza kell hordani munkánk minden gyümölcsét — mint püjébe a méh — hogy édes mézzel kell megtölteni az otthon a haza téréit és fogalmát. Ma egy éve épen ebben az időben, talán épen ebben az órában megjelent előttem a szülői ház képe, amelyben imádkoztunk mi gyermekek is a hazáért! Ha visszagondolok a szülői házba, azt látom, hogy abban dolgoztak is a hazáért! Ma szinte utópiának hangzik ez. Ma olyan ritkán hallja a leány, a fiú, hogy neki az édesanyján kívül még egy anyja van, amely feltáplálja, felneveli, amely önérzetet ad, hogy nem kóbor vándor az egyén, hanem erős kötelékekkel, kötelességekkel egy földhöz, néphez, nyelvhez; szokásokhoz, erényekhez; múlthoz és jövőhöz; történelemhez és irodalomhoz; törvényhez és erkölcshöz hozzánőtt gyermeke a hazának. Az egyéniség, az individium kialakításának vágya csaknem természetellenessé lett a mi életünkben. Valami különleges, eltérő csodává szeretne lenni mindenki, aki érzi, hogy valamiben különbözik a többitől. Az a sok félbenmaradt úgynevezett egyéniség úttalan utakon jár és kiesik a keretből, a haza keretéből. A határokat nem látja, amely őt magyarrá teszi, hanem határtalan, végnélkül való perspektívákat keres és megsemmisül. Annyi ifjúnak ez ma a sorsa! És félek és félve látom, hogy leányainak sem tudják, hogy voltaképpen hová tartoznak életükkel és munkájukkal.