Nemzeti Nőnevelés 1902. 23. évf., 9. füzet (november)

Mélyen tisztelt hallgatóim ! Új hajlékunkban, távol a világ zajától s a szabad természettől környezve, ma jöttünk össze először, hogy annak az emlékét ünnepeljük, a kinek nevét házunk homloka büszkén viseli: Erzsébet királynénk emlékét. De nem először történt, hogy e név: Erzsébet összegyűjt mindnyájunkat, tanítványokat, tanárokat, elöljárókat, mindnyájunkat, a kiket a szeretet köteléke összefűz, hogy fölidézzük lelkünkben annak a királynénak dicső képét, a kit az egész magyar nemzet szeretettel szivébe fogadott. Tisztult érzéssel követtük immár több óvón át sorainkból azokat az ünnepi szónokokat, a kik tehetségük javát ráfordították, hogy halhatatlan királynénk lelki kincseit előttünk föltárják. De vájjon nem hoztak-e már minden kincset napfényre, melyet e nagy történeti alakunk lelke magában rejtett, s nekem nem jutott most egyéb föladat, mint szép gondolataikat, igaz érzésből fakadt szavaikat Önök előtt ismételve fölidézni ? Bizonyára mindnyájunk tapasztalata, hogy mind a természetnek, mind a művészetnek remekei minden újabb szemléletnél újabb szépségekkel lepnek meg bennünket. így vagyunk szeretteinkkel is; mindig új és új okokat találunk, hogy még jobban szerethessük őket. S kinek közülünk ne volna szerény kis mondanivalója, ha Erzsébetünk nevével kopogtatnak szíve ajtaján? Mi, a kik hivatásunknál fogva a ránk bizott ifjúság egyszerű tetteiből következtetve is belepillantunk lelkük szövevényeibe, s mi, kik az irodalomban a költött s valódi világ közt keressük az összefüggést, mi tudjuk, hogy az emberi lelket elemezve sokszor ráakadunk egyetlenegy vezetőerényre vagy fogyatkozásra, mely kezünkbe adja a bűvös kulcsot a bonyodalmas lelki élet nyilvánu-lásainak a megfejtésére. S nem keresi-e a természettudós is az ezer és ezernyi sokféleség közt az egységet? Erzsébet királynénk lelki életének a megfigyelése is rávezet minket ilyen főmotivumra, s ez a lelki nemesség. Minden szava, minden tette, melyet a fukar hagyomány és krónika róla megőrzött, annak a magas, tiszta légkörnek a nyomait viseli magán, a hova köznapi lelkek nem tudnak fölemelkedni. Nemességet osztani királyi jog; de a mi felséges asszonyunk lelki nemességének tündöklő példájával nemesítette alattvalóit. Ilyen fölötte nemes vonása az elköltözöttnek, mint igyekezett jóságával kitölteni a nagy tért, mely az ő fényben uszó helyzete és alattvalói közt elhúzódott, mintha mondaná : «A sors fölétek helyezett, de ne fájjon nektek e távolság; ime, leszállok hozzátok, hogy közelebb léphessünk egymáshoz. Fölkereslek benneteket s veletek érzek a nyomorúság tanyáján, a kórházakban ; az általános emberi szeretet megnyilatkozásaiban, az egyesületekben ; büszkeségiekben, mikor a művelt világnak bemutatjátok haladástokat.»